2017. június 21., szerda

119. fejezet

Lexy

Egy áthánykolódott, rémálmokkal teli éjszaka után hangos szóváltásra ébredtem. Elkerekedett, könnyes szemekkel ismertem fel a hangot ami felszűrődött hozzám. 
 - Mi a..? - nyögött fel mellettem Lorenzo 
- Cssh! - tettem a szájára a kezem. - Csak Stephan az - suttogtam megtörten.
 - Ide mert jönni? - dünnyögte a szöszi az ujjaim közé mérgesen majd ki akart ugrani az ágyból, de nem engedtem.
 - Kérlek - pislogtam rá könyörögve. - Anya azt mondta neki, hogy nem vagyok itthon. Nincs most erőm találkozni vele. Ugye megérted?
 - Persze - fonta körém a karjait és én úgy bújtam hozzá, mint kiscica a meleg kemencéhez. Nem tudom meddig voltunk így, csak arra eszméltem, hogy nyílt a szobám ajtaja és elakadó lélegzettel vártam, ki lép be rajta. A megkönnyebbülés óriási sóhajjal tört fel a mellkasomból, mikor anyát láttam bejönni. Arca vörös volt a haragtól viszont a szemei szomorúan csillantak meg.
 - Elment? - kérdezte Lolo.
 - Igen, de nem volt egyszerű menet - csapta csípőre a kezeit anya. - Nem is értem, hogy volt mersze idepofátlankodni azok után amit tett - fújtatott, mint egy felbőszült bika.
 - Mit mondott? - suttogtam repedt fazék hangon.
 - Hogy ő nem akarta, szeret téged, sokat ivott blablablabla.... - legyintett szülőanyám. 
 - És te mit válaszoltál neki? - tört ki belőlem a kíváncsi énem.
 - Csak a sablon szöveget - vonta meg vigyorogva a vállát.
 - Anya!? - meredtem rá rosszat sejtve. - Mégis mit?
 - Jól van na! - húzta el a száját. - Közöltem vele, hogy sajnos nem tud veled beszélni, mert nem vagy itthon. 
 - És mégis hol lennék? 
 - Ö.ö. talán megemlítettem neki, hogy elutazol a csapattal a következő meccsre?
 - Ami hol is van? - pislogtam értetlenkedve.
 - Uhm..ö..
 - ANYA!?? - kiáltottam fel amit azonnal meg is bántam, mert úgy éreztem, mintha millió apró tőr döfött volna egyszerre a torkomba. 
  -  Pesten, a Groupamában játszanak egy barátságos meccset a Fradival - pislogott bűntudatosan.
 - Miiii? 
 - Jól hallottad. Magyarországra mennek és te is mész velük - közölte most már teljes nyugalommal.
 - Stop! Idő! - érintettem össze a két kezemet, ahogy a kosárlabdában szokták. - Ismételd meg légyszi amit mondtál, mert szerintem félreértettem.
 - Azt mondtam, hogy ideje bepakolnod a cuccaidat, mert haza utazol.
 - De hogy? És miért? Mikor?
 - Nem mindegy neked - pattant fel Lorenzo mellőlem. - Szerintem ez egy tuti ötlet. Szépen lelépsz amíg itt lecseng ez a médiacirkusz. Rékáék pedig biztos örülni fognak neked...
 - És mi lesz a sulival? - akadékoskodtam továbbra is.
 - Már beszéltünk a dirivel - huppant le mellém anya és ölébe vette a kezemet. - Ő is egyetértett velünk, hogy most az a legfontosabb, hogy lenyugodjanak a kedélyek. A jegyeid megengedik, hogy egy pár napot kihagyj. Apáddal úgy gondoljuk, hogy most ez a lehetőség a legcélszerűbb a számodra. Tegnap este még beszéltünk Allegrivel is, aki megengedte, hogy velük utazz. 
 - Én... - próbáltam összeszedni a gondolataimat.
 - Nyugi - simított végig a hátamon Lorenzo. - Biának igaza van. A legjobb amit tehetsz, hogy kivonod magad egy pár napra a "játékból" - karmolt a levegőbe. 
 - Ezt értem, de miért pont a csapattal? - sóhajtottam fel. Valahogy nem fűlt a fogam a rengeteg lesajnáló tekintet kereszttüzében utazni.
 - Tudod, hogy nem vagyunk milliomosok és ez volt a legkézenfekvőbb ötlet - nézett rám kedvesen.
 - Oké - hunytam le a szemeimet, amik még mindig égtek a tegnapi sírástól. - Mikor indulok?
 - Gigio volt olyan kedves és felajánlotta, hogy beugrik érted és együtt mehettek a reptérre. 
 - Gigi itt volt? - kerekedtek el a szemeim. - Mégis mikor?
 - Még tegnap este átjött, hogy megkérdezze, hogy érzed magad és hogy miben tudna segíteni - mosolyodott el anya sejtelmesen. 
 - Ne! Ne kezdj kombinálni! - tettem fel a kezemet figyelmeztetően.
 - Én? - vigyorgott rám sunyin.
 - Igen, te. Gigio csak barát, egy nagyon jó barát! Ahogy Lolo is - mutattam a mellettem szintén somolyogva ülő szöszire. 
 - Jó, de Lorenzo a fiúkat szereti. Bocsi Lolo - nézett elnézést kérőn a fiúra.
 - Semmi baj - legyintett nagyvonalúan a fiú.
 - Mikorra kell elkészülnöm? - váltottam gyorsan témát, mielőtt mindketten belelovalják magukat valamibe, ami nem is létezik.
Anya az ágyam felett lévő órára nézett.
 - Még van háromnegyed órád, hogy elkészülj! - nevette el magát döbbent arcomat látva. 
Ezek után amilyen gyorsan csak tudtam, lezuhanyoztam, felöltöztem és próbáltam emberi külsőt varázsolni magamnak. Lolo segített bepakolni majd lecipelte a bőröndömet az előszobába. 
 - Ó, hogy az a! - csattant fel egyszer csak anya hangja.
 - Mi történt? - siettünk be hozzá a nappaliba a barátommal.
 - Azt hittük, hogy megússzuk a sáskajárást, de tévedtünk - mutatott ki az ablakon. Követtük a tekintetét és majdnem rosszul lettem, mikor megláttam a riporterek egyre szaporodó hadát. 
 - Most mi lesz? - nyögtem fel miközben leültem a kanapéra. 
 - Fogalmam sincs, de talán Gigionak van valami ötlete - mondta anya és mikor látta, hogy értetlenül nézek rá, hozzátett. - Most parkolt le az ajtó előtt.
 - Basszus! - ugrottam fel, mint akit a bolha csípett meg. Kisiettem a bejárati ajtóhoz és résnyire kinyitottam.  - Ciao! - susogtam a kapusnak, mikor az bepasszírozta magát rajta.
 - Lexy! - ölelt át hatalmas mancsaival. - Jól vagy? Nem is tudom, mit mondjak? 
 - Semmit - lepték el könnyek a szemeimet, ahogy kihallottam az aggódást a hangjából. 
 - Lolo meleg - jegyezte meg anya sunyi vigyorral mikor elsuhant mellettünk a konyha felé.
 - Anya! - nyögtem fel elképedve.
 - Most mi van? - nézett kérdőn jóanyám után a kapus. 
 - Semmi - legyintettem - csak drága szülőmnek túl élénk a fantáziája.
 - Okké - hagyta rám Donnarumma. - Kész vagy?
 - Ja - böktem a fejemmel a bőröndöm felé. - De hogy megyünk ki?
 - Ne aggódj amíg engem látsz - vigyorodott el. - Köszönj el és indulunk.
Nem túl lelkes mosollyal az arcomon öleltem meg anyát és Lorenzot. Tudtam, hogy a legjobbat akarják nekem, de akkor is fájt, hogy nekem kell elmennem Stephan hülyesége miatt.
 - Felkészültél? - nézett rám komoly szemekkel Gigio, mire bólintottam. - Akkor fogd meg erősen a kezem és ne engedd el. Ahogy kinyitom az autó ajtaját, ugorj be. Bármit kérdeznek, ne válaszolj nekik! Értve?
Rémülten pislogtam rá, de egy aprót biccentettem. Ujjaink összefonódtak és egy mély levegővétel után kiléptünk a szabadba. 

2017. június 16., péntek

118. fejezet

Stephan

Monoton heteken voltunk végre túl, de megérte mert második helyen álltunk a tabellán. A rengeteg edzés, fejtágítás beérni látszott. Ha így haladunk akár a címvédő Juvét is megcsíphetjük. Egyetlen szépséghibája volt csak az egésznek, mégpedig a Lexyvel való kapcsolattartás hiánya. A napjaim végére már nem maradt erőm telefonálni neki, így sajnos egyre jobban hiányzott. 

 - Nem akarsz egy kicsit lazítani végre? - huppant le mellém Radja és Diego vigyorogva az edzés végén.
 - Kösz fiúk, de nem hiszem....
 - Ne legyél már ennyire puhapöcs! - szakított félbe Perotti és erőteljesen a vállamba boxolt. - Nem ismerek rád Fáraó! Régen nem voltál ilyen papucs - húzta el a száját szinte undorodva.
 - Nem vagyok papucs, csak szeretnék végre egy nyugodt estét amikor beszélhetek a barátnőmmel - mentegetőztem. 
 - Ugyan már! - legyintett Nainggolan. - Ha nem telefonszexeltek, akkor tök fölösleges az egész, csak a szátokat tépitek. 
 - Nem hiszem, hogy sor kerülne rá - ráztam meg a fejemet szomorúan -, de higgyétek el, anélkül is jó lesz.
 - Na persze - röhögött a képembe a két csapattársam. - Ha meggondolod magad, a Pink Flamingóban megtalálsz minket - csapott a térdemre Radja, majd magamra hagytak végre. 

Egy gyors zuhany után bevágódtam az autómba és meg sem álltam hazáig. Alig vártam, hogy végre halljam a barátnőm hangját. Kivettem egy adag raviollit a hűtőből, betettem a mikróba, de közben már Lexy számát tárcsáztam. Kicsengett és csak csengett és csengett. Idegesen nyomtam ki a hívást. 
 - Hol a fenében vagy te lány? - motyogtam miközben villát kerestem a fiókban. 
Tíz percenként próbáltam kapcsolatba lépni a barátnőmmel, sikertelenül. A végére annyira felhúztam magam, hogy úgy éreztem, ha nem mozdulok ki a lakásból, bedilizek. 

 - Csoda történt! - kurjantotta el magát Salah mikor megálltam az asztaluknál. 
 - Na mi az Fáraó, kimenőt adott az asszony? - röhögtek ki hangosan. 
 - Kuss! - nevettem el magam idegesen én is, majd leültem hozzájuk. - Úgy döntöttem, ma veletek bulizok.
 - Nagyon helyes! - bólogatott Florenzi.
 - Erre inni kell! - intett magához egy jócskán alul öltözött felszolgáló csajt Radja. - Hozz nekünk még egy kört cica, de told meg egy dupla whiskyvel - adta ki az ukázt. Hiába próbáltam tiltakozni, lehurrogtak. Egész este figyeltek rá, hogy soha ne legyen üres a poharam, így a buli végéről már csak homályos emlékeim maradtak. 

 Az ablakon beszűrődő fények irritáló módon birizgálták a szemeimet, így ébresztve fel álmomból. Vajon miért nem húztam be este a sötétítőt? - agyaltam magamban, majd megdermedtem, mert a közelemben valami vagy valaki motoszkálni kezdett. 
- Auhhh - nyögtem fel miközben próbáltam engedelmességre bírni a szemhéjaimat. 
 - Végre magadhoz tértél Stephan Kareem El Shaarawy! - csattant fel egy feltűnően ismerős hang. 
 - Manu? - fókuszáltam rá a testvérem baromi mérges arcára. - Mit keresel itt?
 - Próbálom lecsillapítani a közvéleményt és közben uralkodom magamon, hogy ne essek neked és ne öljelek meg! 
 - Mi? Miről beszélsz? Milyen közvéleményt és miért akarsz megölni? - értetlenkedtem a másnaposság ködén keresztül. 
 - Ezért édes drága bátyókám! - tolt egy újságot az orrom elé. Első pillanatban fel sem fogtam, hogy mit látok, de mikor végre eljutott az agyamig, káromkodva pattantam ki az ágyból. Azaz csak pattantam volna, ha valaki suttyomban nem ültetett volna bele egy körhintába és pörgette volna meg velem a szobát. 
 - Rosszul vagyok - hanyatlottam vissza a párnámra.
 - Meg is érdemled! - vágta hozzám Manuel. - Hogy a picsába lehettél ilyen felelőtlen?
 - Én... fogalmam sincs - temettem az arcomat a kezeim közé. 
 - Tessék, ezt vedd be! - nyomott a kezembe két szem advilt és egy pohár vizet. 
 - Kösz - hálálkodtam, miközben eltüntettem az egész folyadékot. - Most mi lesz? - kérdeztem a csendet megtörve.
 - Fogalmam sincs. Én mindent megpróbáltam - állt meg az ablakom előtt hátra tett kézzel és kifelé figyelt. - Néhány lappal vagyok olyan jóban, hogy letiltattam a cikket és a képeket, de sajnos így is maradt egy pár aki lehozta. 
 - Értem - sóhajtottam fel - és szerinted ez mennyiben befolyásolja majd a játék időmet?
 - Te hülye vagy? - fordult felém hirtelen, arcán óriási döbbenettel. - Neked ez a legfontosabb? A játékod? És Lexy, vele mi lesz? Szerinted mennyire fogják szétszedni a piócák a hülyeséged miatt?
A név hallatán a szívem kihagyott egy ütemet, a gyomrom diónyira zsugorodott és a fejemben lévő fájdalom megtízszereződött. 
 - Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! - tört fel a torkomból önkéntelenül. Azonnal a telefonomat kezdtem keresni. Fel kell hívnom, nekem kell vele először beszélnem. Nem szabad, hogy az újságokból tudja meg a történteket. 
 - Vedd fel! Kérlek vedd fel! - mantráztam miközben vártam, hogy végre meghalljam a hangját. - Nem érem el! - pislogtam szinte hisztérikusan Manuelre. - Már este sem tudtam vele beszélni. Berágtam rá,  ezért is mentem el a többiekkel.
 - Idióta! - csóválta meg a fejét idegesen az előttem álló. - Várj, én is megpróbálom. Hátha nekem felveszi - ütötte be a számokat az ő készülékébe. - Ciao Le... bocsi, Lorenzo - helyesbített. - Lexyvel szeretnék beszélni... Micsoda? - kiáltott fel hirtelen majd lehalkította a hangját. - Mikor?... Értem... Sajnálom... Oké..., de.... Rendben.... - sóhajtott fel leverten. - Mond meg neki, hogy Stephan... Ne! Ne tedd le! Letette - nézett hitetlenkedve a kezében tartott készülékre. 
 - Mi van? Mi történt? Miért Lorenzoval beszéltél? - támadtam le azonnal.
 - Nyugi tesó! - tette a vállamra a kezét. 
 - Te ne nyugtass engem, mert attól csak idegesebb leszek. Ki vele, mi a fene van Lexyvel?
 - Oké, te akartad - sóhajtott fel elkeseredve.- A barátnődet tegnap megtámadták....
 - MI VAN????? - ugrottam ki az ágyból, hogy elé állva a vállánál fogva megrángassam. - Mi az, hogy megtámadták? 
 - Úgy ahogy mondom, tegnap este koncerten volt Lorenzoval és az a Hiro nevű fazon majdnem megölte, legalábbis Lorenzo szerint. Nem vette fel a telefont, mert csak ma délelőtt kapta vissza, de nem hiszem, hogy beszélni akarna veled...
 - Édes Istenem - csordultak ki a könnyeim. - Az a féreg megtámadta, én meg....én.... - dermedtem le hirtelen. - Oda kell mennem! Látnom kell! - engedtem el Manu pólóját amibe eddig kapaszkodtam. Kapkodva dobáltam le magamról a tegnapi ruháimat amiben aludtam és idegesen csörtettem be a zuhanyzóba, ahol hideg vizet folyattam magamra, hogy észhez térjek. 
 - Ezt nem hiszem el - döntöttem a homlokomat a csempének. - Akkor egy marha vagyok - csaptam ököllel a falba miközben a zuhanyrózsából alá zúduló vízpermet lemosta az arcomon végig guruló könnycseppjeimet. 



Lexy

 - Nem értem, miért nem maradtál inkább otthon? - zsörtölődött mellettem Lolo. - Ne! Ne is válaszolj! - tette fel a kezét parancsolóan mikor meglátta, hogy kinyitom a számat. - A doki azt mondta, hogy kíméld a hangszálaidat.
Szemeimet forgatva jeleztem neki, hogy mit gondolok erről az egészről. A tegnap esti ramazuri után Gigio hazafuvarozott minket. Otthon már mindenki aludt, így nem ébresztettem fel anyáékat, hogy mi történt. Reggel viszont kénytelen voltam színt vallani, hiszen a nyakamon éktelenkedő óriási lilás fekete foltokat nem tudtam eltüntetni. Arról nem beszélve, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki belőlem. Úgy éreztem, mintha egyben lenyeltem volna egy kacsatojást és az megakadt volna a torkomon. 
 - Te ne csinálj semmit, majd én beszélek helyetted - paskolta meg a karomat szöszi barátom, aki már reggel óta az őrületbe kergetett a babusgatásával. Mivel tudtam, hogy ha nem ellenkezem előbb szabadulok, ráhagytam. Óvatosan megigazítottam a sálat a nyakam körül, ami arra volt hivatott, hogy takarja az ott éktelenkedő foltokat. 
Az iskola utcájának sarkára érve elkerekedett szemekkel pislogtam a nagykapu előtt ácsorgó újságírókra.
 - Mi a fene? - bukott ki Lorenzo száján a kérdés ami bennem is megfogalmazódott. - Ezek meg mit akarnak? Nem arról volt szó, hogy J-AX elsimítja a dolgokat és senki nem tud meg semmit? - vágta mérgesen csípőre a kezét. 
Tanácstalanul tártam szét a karjaimat. 
 - Sziasztok! - köszönt ránk egy ismerős hang, mire mind ketten megugrottunk. Mérgesen fordultam a hátunk mögött álló, vigyorgó fiú felé. - Mi az? Rossz a lelkiismeretetek? 
 - Nyugodtan bekaphatod! - nézett rá dühösen Lolo, mire megfogtam a karját és megráztam a fejemet.
 - Lexy, veled meg mi történt? - váltott aggódóra Ádám hangja. - Úristen! - húzta arrébb a sálat a nyakamról. - Ki volt az a szemét? Megölöm! - szórtak gyilkos szikrákat a szemei.
 - Nyugi DonJuan! - csitította a szöszi. - Már elkapták. 
 - Ki volt az? Step... - kérdezte Ádi, de kezeimmel befogtam a száját és megráztam a fejem. Nem is értettem, hogy gondolhatott éppen rá.
 - Hiroto - formáltam a nevet hang nélkül. 
 - Az a rohadék! Te jól vagy? - nézett végig aggódva Lorenzon, aki azonnal elpirult.
 - Én igen. Engem nem talált meg, de Lexyt majdnem megölte - szegte le a fejét a barátom. - Ha De Sciglio és Donnarumma nincsenek ott, nem tudom mi történt volna - nyögött fel a szöszi. 
 - Hála Istennek, hogy ott voltak - morgott a magyar srác még mindig mérgesen. - És ezek? - bökött a fejével az iskola előtt várakozó újságírókra - Ennyire kíváncsiak a történetedre?
 - Fogalmam sincs - tátogtam.
 - Ne beszélj! - hurrogott le Lorenzo azonnal. - Tudod, hogy nem szabad! Amúgy nem tudjuk, hogy miért vannak itt, mert J-AX megígérte, hogy nem verik nagydobra.
 - Értem - bólogatott Ádám. - Szóval akkor vagy mégis kiszivárgott, va-agy valami egészen más miatt vannak itt - gondolkodott hangosan. 
 - Idáig mi is eljutottunk észkombájn - forgatta meg a szemeit az olasz srác. 
 - Látod? - kacsintott rá az exe - Tudtam én, hogy az eszemet szereted bennem a legjobban.
 - Azt is.. - kapta be a horgot Lolo, mire elvigyorodtam. Ádám ügyesen keverte a kártyáját ezért felmutattam a hüvelykujjamat, de csakis szigorúan a szöszi háta mögött. - Vagyis... - jött zavarba Lorenzo. - Ááá, hagyjuk - fordult el elvörösödve. - Inkább azt találjuk ki, hogy miként jutunk be ma a suliba? - húzta fel kérdőn a szemöldökét. 
Na ez volt az a kérdés amire egyikünk sem tudta a választ. Tanácstalanul álldogáltunk a sarkon és vártuk, hátha csoda történik, de semmi. Sajnos a csodák valahol máshol váltak valóra. Végül én döntöttem el a kérdést.
 - Ti menjetek be! - mutogattam az iskolára. - Én ma inkább haza megyek. Hátha holnapra lecseng ez az egész.
 - Biztos jó így neked? - néztek rám aggódó tekintettel.
 - Persze - bólintottam majd hessegetni kezdtem a kezeimmel őket. Megvártam, míg eltűntek a kapuban. Nagyot sóhajtva fordultam meg, hogy elinduljak haza, de beleütköztem valakibe. Ijedten néztem fel az előttem állóra.
 - Helló Cica! - vigyorgott rám Damiano. 
Ilyen nincs - dohogtam magamban. Ez a nap már nem lehet elcseszettebb! Úgy tettem, mintha nem venném észre és kikerülve őt, elléptem mellette. Hiba volt. Kezem után nyúlt és magához rántott.
 - Hova ilyen sietve? Most, hogy szingli lettél épp itt az ideje, hogy esélyt adj nekem - tolt neki a falnak keményen. 
Értetlenül pislogtam rá.
 - Miről beszélsz? - suttogtam idegesen.
 - Ó, jaj lehet, hogy te még nem is tudsz róla? Annál jobb - villantott rám egy ördögi vigyort és közben arcomat a kezei közé szorította. - Mit gondoltál, miért van itt az a sok ember -biccentett a tömeg felé az iskola előtt. - A drága barátocskád, az este kirúgott a hámból és összejött egy pincér csajjal - közölte röhögve - és mielőtt azt mondanád, hogy hazudok, képek is készültek róla. Az összes újság ezekkel van tele - mondta önelégülten, majd mielőtt bármit is válaszolhattam volna, száját az enyémre nyomta. Kihasználta a hír okozta bénultságomat, nyelvével erőszakosan utat tört a számba és birtokba vette azt. Hiába kapálóztam, erősebb volt nálam. Szemeim megteltek könnyekkel amik végül utat törve maguknak, eláztatták az arcomat. Testem elernyedt, hagytam, hogy Damiano azt tegyen velem amit csak akar. Mikor érezte, hogy megtört az ellenállásom, elengedett. 
 - Nem lett volna szabad elutasítanod, de már nem haragszom, most már az enyém vagy és senki nem véd meg tőlem - simította le a könnyeimet durván a hüvelyujjával. - Akkor és annyiszor fogom ezt kihasználni, ahányszor csak tudom - ígérte, majd újabb csókot nyomva a számra ott hagyott a falnak dőlve. 
Az idő megállt számomra és minden elmosódott. Fogalmam sincs, hogyan kerültem haza, csak arra eszméltem, hogy fekszem az ágyamon és hangtalan zokogás rázza a testemet. Egy percig sem kételkedtem Damiano szavában. Magától nem talált volna ki egy ilyen történetet. Éreztem ahogy a szívem fájdalmasan összeszorul. Olyan volt, mintha egy seb keletkezett volna rajta és ez minden egyes dobbanással egyre nagyobbra és nagyobbra nőne.
 - Lexy! Istenem, Lex - ölelt át hirtelen a semmiből Lorenzo. -Ugye már tudod? - kérdezte szomorúan mire bólintottam. -  Én annyira sajnálom. Sose hittem volna... - harapott az ajkába és ő is elsírta magát. 


Összebújva feküdtünk az ágyamon. Lolo simogatta az arcomat, én pedig vártam, hogy végre elapadjanak a könnycsatornáim. Hirtelen meghallottam a telefonom csörgését. Letöröltem az arcomat és kíváncsian néztem a szöszire. 

 - Gigio adta oda mielőtt bejöttem. Azt mondta, hogy tegnap a backstageben hagytad. Gondolom kiesett a zsebedből - magyarázta idegesen és megpróbálta minél hamarabb előkotorni a táskájából a telefonomat, de mikor meglátta a hívót, elkomorodott az arca és mielőtt elvehettem volna tőle, felvette.
 - Lorenzo vagyok! - közölte a hívóval. - Nem, nem tudsz vele most beszélni... Azért, mert meg sem tud szólalni. Tegnap este koncerten voltunk és Hiro megtámadta és majdnem megölte... Hát még mi... Nem érdekel. Mond meg neki, hogy vagy tudod mit, ne is mondj neki semmit. Ciao! - nyomta ki a hívást miközben a telefonom a szoba másik sarkába szánkázott. - Bocsi, de annyira felidegesített - nyögte.
 - Ki? Ö volt az? - nyekeregtem.
 - Nem - rázta meg a fejét. - Még erre is gyáva. A tesója volt.
 - Tehát tényleg igaz - suttogtam csak úgy magamnak. 
 - Igen, sajnos én is láttam a képeket - kotyogta el Lorenzo mire kérdőn fordultam felé. - Az egész suli erről beszélt. Fent van a neten is...
Egy ütemnyit kihagyott a szívem. Tehát már mindenki tudja. Felültem az ágyon és a laptopomért nyúltam. 
 - Lex, talán nem kellene... - állította meg a kezemet a barátom kedvesen.
 - Muszáj - suttogtam, miközben életet leheltem a gépembe. 
 - Fájni fog - jósolta a szöszi, de ez a szó nem írja le azt az érzést, amit akkor éreztem mikor megpillantottam a képeket. Ott volt előttem feketén-fehéren, jobban mondva kicsit sötét színekben ahogy a barátom egy másik nővel csókolózik és kezei a nő pólója alatt járnak. 
 - Miért? - szakadt ki belőlem. - Miért csinálta ezt velem?