2016. augusztus 21., vasárnap

110. fejezet

Lexy

  Csigalassúsággal teltek a napok, pedig a naptár már január végét mutatta. Szilveszter másnapján Stephan elrepült Rómába, hogy csatlakozzon az új csapatához. Sajnos azóta nem sokat tudtunk beszélni, hiszen a beilleszkedés és a felzárkózás rengeteg energiáját lekötötte. Én ezt felfogtam, de akkor is hiányzott a közelsége. Nem tudtam kihez odabújni és nem volt kivel megbeszélnem a dolgaimat. 

Igen, jól látjátok. Nem volt senki mellettem a családomon és a magyar barátaimon kívül, akik skypon keresztül tartották bennem a lelket. 
Hogy hova lett Lorenzo és Ádi? 

Nos... Ádám még mindig nem heverte ki, hogy Lolo szakított vele. Teljesen befordult és senkit nem engedett magához. A köszönésen kívül nem volt több kommunikáció köztünk.
 Lolo pedig......
Na igen, ő egy másik fájdalmas pont lett az életemben. Először el sem akartam hinni, hogy kibékült Hirotóval, de aztán be kellett látnom, hogy ez az igazság. Én tényleg megpróbáltam beszélni a fejével, de hajthatatlan volt és csak jobban elfordult tőlem, így kénytelen voltam végig nézni ahogy a kedves, aranyos és lelkiismeretes barátomból egy nagyképű bunkó lesz.

(...)
 - Ah, de jó ezt látni - vigyorgott a hátam mögött álló és még mindig rohadt idegesítő Damiano miközben kilépett utánam az iskola kapuján.
 - Nem tudom miről beszélsz - tetettem a hülyét, pedig én is pontosan láttam, hogy Lorenzo megint Hirotóval enyeleg a túloldalon, mintha direkt Ádámot akarnák idegesíteni. 
 - Imádom nézni, ahogy darabjaira hullik a rémálompáros és tudod mi lenne még jobb? - tette fel a kérdést, amit úgy látszik költőinek szánt, mert azon nyomban meg is válaszolta. - Ha te meg a drágalátós focistád is erre a sorsra jutnátok - húzta el gúnyosan a száját. - Alig várom, hogy lássam a kisírt szemeidet és a szomorú arcodat.
 - És az miért lenne jó neked? - értetlenkedtem.
 - Mert akkor jönnék én és megvigasztalnálak - nyalta meg sokat mondóan a száját. - Hidd el, nagyon jól tudok vigasztalni - suttogta immár a fülembe, amitől kirázott a hideg is. 
 - Menj a fenébe! - taszítottam el magamtól majd sietve haza indultam, de még a sarkon is hallottam a fiú kárörvendő röhögését. 
Alig léptem be az ajtón, megrezzent a telefon a zsebemben. Kérdő tekintettel húztam elő, hiszen senki nem szokott keresni ilyenkor, épp ezért hatalmas mosoly kúszott az arcomra mikor megláttam a hívó nevét. 
 - Ciao - szorult össze a torkom a boldogságtól.
 - Ciao Szerelmem! - válaszolt egy fáradt, de jókedvű hang a másik oldalról. - Mi jót csinálsz?
 - Perpillanat? Beszélgetek a világ legjobb pasijával - kuncogtam fel.
 - Akkor sajnálom, hogy megzavartalak - jött kapásból a válasz, de tudtam, hogy csak bohóckodik. - Hiányzol - súgta néhány pillanatnyi néma csönd után. 
 - Te is nekem - sóhajtottam fel. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire.
 - Gondolom. De nekem ne mond, hogy szöszi barátoddal nem ütitek el nevetve az időt? -  mondta, mit sem sejtve a mostanában kialakult helyzetről. 
 - Az más - adtam kitérő választ. 
 - De tényleg, mit csinálsz most? - kíváncsiskodott, mire megkönnyebbülten hunytam le a szemeimet. Tudtam, ha újból rákérdezett volna Lolora, nem bírtam volna tovább és kiöntöm neki a szívem, de pont ezt nem akartam, hiszen volt neki is éppen elég baja az új csapatánál. 
 - Ebben a pillanatban értem haza a suliból - válaszoltam az igazsághoz hűen. - Beértem a szobámba és végre letettem a cuccom - meséltem, miközben szabad kezemmel a vállamat masszíroztam ahol elnyomta a táska pántja.
 - De szeretnék most ott lenni veled - nyögött fel fájdalmasan. 
 - Mikor tudsz hazajönni? - kívánkozott ki belőlem a kérdés.
- Még nem tudom. Megpróbálok minél hamarabb, de itt nem úgy mennek a dolgok, mint a Milánnál. Ha be akarok kerülni a kezdőcsapatba, akkor egyetlen edzést sem hagyhatok ki - magyarázta szomorúan.
 - Értem - sóhajtottam fel lemondóan miközben elfeküdtem az ágyamon. - Mindegy, jössz amikor tudsz - erőltettem boldogságot a hangomba, de nem hiszem, hogy bevette. 
 - Most mennem kell - nyögött fel hirtelen és ezzel egy időben egy férfi hangot hallottam meg a háttérben. - Azonnal kapitány! - válaszolt a számomra idegen embernek készségesen. 
Éreztem ahogy összeszorult a szívem és a torkomat sírás fojtogatta. Magamban folyamatosan mantráztam, hogy nem fakadok sírva, nem fakadok sírva, de mégis mikor fülembe kúszott a búcsúzása, az első könnycseppek végig szánkáztak az arcomon.
 - Viszlát Szerelmem! Ahogy tudlak, megint hívlak - ígérte.
Mondani akartam neki valami szépet, valami bölcset amitől jobban érzi magát, de nem sikerült. Épp csak egy halovány Ciao - ra futottam az erőmből. 
Amint kinyomtam a hívást, végig borultam az ágyamon és hangos zokogásba kezdtem. Nem tudom, meddig bőgtem, de az utóbbi hetek összes csalódása, frusztrációja egyszerre csapott le rám, így mikor felálltam, hogy a fürdőszobámba menjek rendbe tenni magam, szabályosan megijedtem a tükörképemtől. A hajam csapzottan omlott a vállamra, a szemeim vörösen, duzzadtan hirdették, hogy a gazdájuk nem viseli jól az élet megpróbáltatásait. Nagyot sóhajtva folyattam hideg vizet a kezembe és gyorsan megmostam az arcom. Visszabotorkáltam a szobámba, de nem találtam a helyemet. Úgy éreztem, hogy összenyomnak a falak ezért muszáj volt eljönnöm otthonról. A lábaim maguktól indultak el a jól ismert hely felé, amit lassan egy hónapja kerültem. Mikor megérkeztem a célomhoz, hunyorogva emeltem fel a fejemet, hogy el tudjam olvasni a homlokzatot ékesítő betűket: SAN SIRO...

2016. augusztus 6., szombat

109. fejezet

Lexy

   Szorosan fogtam Stephan kezét miközben végig vezetett a tömegen. Szilveszter volt és mi a csapattal töltöttük az év utolsó óráit.
 - Itt van a mi gerlepárunk! - rikkantotta el magát Kaká. - Gyertek csak édeseim - invitált közelebb minket. - Meséljetek, hogyan tervezitek a túlélést egymás nélkül?
 Az eddig is békasegge alatt lévő hangulatom újabb métereket zuhant a kérdés következtében. Szomorúan pislogtam a barátomra, várva, hogy majd válaszol helyettem is.
 - Már nem a kőkorszakban élünk - csóválta meg a fejét kissé dühösen Stephan. - Van mobil, internet, skype, repülő... - sorolta egyre emelkedőbb hangon.
 - Nyugi - simítottam végig a karján. Teljesen megértettem a kiakadását, hiszen mióta megérkeztünk a brazil középpályás volt kb. századik a sorban aki ezzel csesztetett minket. Ahogy telt az idő, fogyott a pezsgő és a pia, úgy lettek egyre többen akik jó heccnek találták, hogy minket piszkálhatnak.
 - Azt hiszem iszok még egy pohár valamit - morogta a csatár és egy puszit nyomott a fejemre, majd magunkra hagyott minket.
 - Ne haragudj, nem tudtam, hogy ennyire kivan - pislogott rám Kaká bűntudatosan.
 - Nem gáz, csak ma mindenki ezzel jött és most lett elege - vontam meg a vállam miközben tekintetemmel követtem a páromat aki a kezében lévő pohárral megállt beszélgetni a barátaival.
 - Nem akarlak elkeseríteni, de baromi nehéz lesz - nézett rám szánakozva a brazil. - Caroline tudna mesélni.
 - Kösz - húztam el a számat. - Valamennyi fogalmam már most van róla, hogy milyen szar lesz, mert a barátaimmal is el lettünk szakítva egymástól - sóhajtottam föl. 
A barátaimról eszembe jutott a karácsonyi látogatásom és onnan már csak egy lépés volt, hogy bevillanjon Lorenzo arca, akit hiába invitáltunk, hogy tartson velünk, nem akart. Mióta visszajöttünk Magyarországról, teljesen magába zárkózott. Még velem sem nagyon akart beszélni. Valamit titkolt, de sajnos nem tudtam, hogy mit.
 - Hahó, Lexy! - integetett az arcom előtt Kaká. - Itt vagy?
 - Bocsi, csak elgondolkodtam. Mit is kérdeztél?
 - Csak annyit mondtam, hogy remélem nem kocsival vagytok - grimaszolt a hátam mögé nézve. Követtem a tekintetét és azonnal megértettem az aggályait. Stephan, Balotelli, Adil és Emis - aki szintén meg volt hívva - egymás után ürítették ki a kétes kinézetű folyadékkal megtöltött poharaikat. 

 - Majd hívunk egy taxit - mondtam, de közben a gyomromban egyre nagyobbra nőtt egy csomó a rossz előérzettől. 
Körbe néztem a teremben és mindenhol vidám, piától csillogó szemű embereket láttam. Nekem is jókedvűnek kellett volna lennem, de valahogy nem ment. Gondolataimban egymást kergették a Stephannal és Lorenzoval kapcsolatos problémák. 

 - Ciao Szörnyella! - nevetett gúnyosan a fülembe Emis, amitől kirázott a hideg. 
 - Neked is hello - húztam el a szám a becenév hallatán.

 - Csak nem szomorkodsz a pénzes pasid lelépése miatt? - fordította felém az arcát megvetően az énekes. 
Nem válaszoltam, inkább lemondóan sóhajtottam egyet. Ha valaki látott volna minket, azt gondolja rólunk, hogy milyen jól kijövünk egymással, de ez korán sem volt így. Stephan közelében megjátszottuk, hogy bírjuk egymást, de ha nem volt a közelben, oda-vissza repkedtek a sértések és a szurka-piszkák. Most is csak azért volt nagy a pofája, mert a barátom a terem túloldalán beszélgetett Abbiatival. 

 - Saját tapasztalat? - vágtam vissza csípőből. - Mondjuk normális nő veled nem is állna szóba, csak a pénzed miatt!
 - Fogd be te kis...! - pillantott rám gyilkos tekintettel, de mielőtt befejezhette volna, egy hang megállította.
 - Jössz táncolni?
Kételkedve néztem fel az előttem álló srácra. Tudtam, hogy nem kéne ezt tennem, de még mindig inkább táncoltam vele, minthogy Emis gyűlölködő szavait hallgassam egész este.
 - Igen - nyeltem nagyot és elfogadtam a felém nyújtott kezet.
Követtem a táncolók közé és próbáltam nem gondolni arra, hogy mennyire remeg a gyomrom az érintésétől. 
 - Minden rendben? - kérdezte az arcomat fürkészve, de én csak egy óvatos bólintásra voltam képes. 

 - Persze és köszi - motyogtam magam elé, mikor végre visszakaptam a hangomat, de úgy látszik denevérhallása volt, mert elmosolyodott és ettől a gyomromban lévő pillangóim lelkes násztáncba kezdtek. Nem szóltunk többet egymáshoz, csak mozogtunk a zene ütemére a többiek közt. A sokadik szám után váltott a dallam és egy lassú szám következett. Zavartan néztem először az előttem állóra majd a teremben lévőkre, akik összesimulva élvezték a fülbemászó, romantikus melódiát. Tekintetemmel Stephant kerestem, de ahogy láttam, felém sem nézve valamin nagyon jól szórakozott Emissel. Megvontam a vállamat és elfogadtam az invitálást. 
Furcsa volt egy másik férfi karjai közt lenni, de mégis jó érzéssel töltött el. Biztonságban éreztem magam, akárcsak Stephannal. Éppen csak bemelegedtünk mikor hirtelen a partnerem - egy erős rántásnak köszönhetően - eltávolodott tőlem. Ijedten néztem a mellettünk dühösen álló barátomra. 

 - Még el se mentem, de te máris rárepülsz a nőmre? - vonta kérdőre csapattársát.
 - Stephan! - próbáltam csitítani, nem sok sikerrel.
 - Ha annyira érdekelne, nem az idióta haveroddal múlatnád az idődet, hanem a barátnőddel, aki még arra is képes, hogy elviselje a sértéseket amiket a fejéhez vág az a köcsög - húzta fel magát a Milan kettese.
 - Megmondtam, hogy szállj le Lexyről! - fújtatott egyre dühösebben a mellettem álló. 

 - Még rá se szálltam! - vigyorodott el nagyképűen Mattia.
Mivel egyre többen hagyták abba a táncot és figyelték a fejleményeket, kezdtem kínosan érezni magam.. 

 - Kérlek, hagyjátok abba! - esdekeltem nekik, de rám se bagóztak. 
Egy kezet éreztem meg a derekamon, tekintetem találkozott Montyéval, aki csak most ért ide és dühösen figyelte az eseményeket.
 - Gyere! - rángatott el az egyre nagyobbá duzzadó körből. Ahogy visszanéztem a vállam felett, még láttam ahogy Kaká és Abbiati közösen próbálják lehűteni a kedélyeket. Rezignáltan követtem a csapatkapitányt az udvarra, ahol végre friss levegőhöz jutottam.
 - Tessék - nyomott a kezembe egy zsebkendőt Ricky. Értetlenül nézhettem rá, mert halványan elmosolyodott és óvatosan megtörölte az arcomat. Észre sem vettem, mikor kezdtek potyogni a könnyeim.
 - Köszi - fújtam ki az orromat. - Miért csinálják ezt?
 - Mert mind a két kis pöcs odavan érted - közölte Monty teljes nyugalommal.
Válaszolni akartam, de hirtelen kivágódott a terem ajtaja és De Sciglio lépett ki rajta hatalmas elánnal. Ahogy meglátott minket, egy pillanatra megtorpant majd arcán egy kaján mosollyal felém sietett. Mielőtt felocsudhattam volna, kezei közé fogta az arcomat és forró ajkait az enyémekre tapasztotta. A meglepetéstől mozdulni sem tudtam, így megtorlaltlanul hagytam a tettét. Amilyen gyorsan lekapott, olyan gyorsan el is engedett. Rám kacsintott, majd otthagyott a szintén szóhoz sem jutó Rickyvel. 
Nem tudom mennyi ideig bámultam utána, csak arra eszméltem, hogy ujjaimmal a számon simítok végig ahol még mindig égett Mattia csókja. Döbbenten pislogtam a velem lévő olasz férfire, aki ettől elnevette magát, de csak addig, míg újból ki nem nyílt az ajtó és most Stephan lépett ki rajta. Körül nézett és mikor meglátott, bűnbánó arccal felénk sétált. 
 - Ne haragudj! - nyújtotta nekem a kezét amit automatikusan elfogadtam. 
Abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ránéztem a kapitányra, aki egy óvatos fejcsóválással jelezte, hogy jobb, ha nem mondok semmit az előbb történtekről. Így is tettem és csak akkor éreztem egy kis megbánást, amikor a tűzijáték alatt a barátom karjai közt bevillantak a Milan kettesének forró ajkai.