105. fejezet

Lexy

  Végül sikerült összehozni a banzájt. Mondjuk csak az utolsó itt töltött estémre, de én ennek is örültem, mert így az összes barátomat egyszerre láthattam.

 - Zsír a buli! - kiáltott a fülembe Jocó, majd vigyorogva elvágtatott a fiúk után akik az udvarra igyekeztek, hogy elszívjanak egy cigit.

 - Ez se lesz szomjasabb - forgatta meg a szemeit Roni.

 - Az tuti - vigyorogtam miközben bekevertem egy újabb hubi-kólát magamnak.

 - El sem hiszem, hogy mindenki eltudott jönni - nézett körül büszkén a lakásban Réka.

 - Én is meglepődtem, hogy ennyi idő alatt összetudtátok kapni a bagázst - kortyoltam bele a poharamba -, de nagyon állat lett.

 - Ó, kellett neked emlegetned - sóhajtott fel lemondóan Réka és ujjával a bejárat felé mutatott.

 - Heló csajszi - ölelt át hirtelen az újonnan érkező, aki az Állat becenévre hallgatott. - A becsület azt diktálta, hogy én is itt legyek - kacsintott rám, majd elvegyült a többiek közt.

 - Van még valaki, aki hiányzik a csapatból? - kérdeztem jókedvűen miközben a szobában tomboló embereket figyeltem. Jó érzés volt együtt látni őket. Tekintetemmel Lolót kerestem, aki éppen Zsoltival és az egyik érdi haverral beszélgetett elmélyülten. Apró mosolyra húzódott a szám ahogy figyeltem őket. Zsolti folyékony angol és olasz nyelvtudása rengeteg segítséget jelentett az elmúlt napokban, hogy mindenki megértse a barátom mondandóját. Ahogy néztem őket, arra lettem figyelmes, hogy Lorenzo elsápad, majd hirtelen elvörösödik. Poharamat az asztalra téve, idegesen vágtam át a táncoló tömegen, hogy megtudjam mi történt.

Lorenzo

  Azt nem mondhattam, hogy nem éreztem jól magam Lexy barátaival, mert akkor hazudnék, de azért örültem, hogy holnap már a saját ágyamban hajtom álomra a fejem. Ahogy jobban megismertem az itteni bagázst, rájöttem, hogy nekik nem hiányzik az alvás. Egész éjjel képesek voltak dumálni, röhögni vagy éppen enni. Furcsa volt, de egy idő után megszoktam. Mind közül Réka volt az aki a legjobban a szívemhez nőt, hiszen annyira tudott örülni nekem és imádtam ahogy hatalmas, tágra nyílt szemekkel hallgatta mindig a mondandómat. A legapróbb részletekre is kíváncsi volt az Ádival való viszonyommal kapcsolatban. Roni is jó fej volt a maga szarkasztikus módján. Sokat nevettünk a beszólásain. Zsoltit egy nagyon okos fiúnak ismertem meg. Mindenhez hozzá tudott szólni és a nyelvtudása lenyűgözött. Sajnos a többiekkel nem tudtam annyit beszélgetni, mint szerettem volna, mert az ő szüleik kicsit keményebben fogták őket, így nem aludhattak velünk Réka házában.

 - A te barátod is érdi, nem? - nézett rám hirtelen Zsolti, amitől kénytelen voltam rájönni, hogy az elmúlt néhány perc kiesett az életemből. Hitetlenkedve emeltem fel a poharamat, mert a vodka-narancsot okoltam a történtekért.

 - Bocsi nem figyeltem - vallottam be pironkodva. - Mit is kérdeztél?

 - Krisztián azt mondja - mutatott a mellettünk álló fiúra -, hogy az ő volt barátja is kint él Milánóban.

 - Tényleg? - lepődtem meg. - Mármint hogy barát? - emeltem fel a szemöldökömet a magasba.

 - Hát úgy - vörösödött el a barna hajú fiú. - Én is ... szóval én is meleg vagyok - nyögte ki végre az infót, amit én már a belépése óta tudtam.

 - Egészségedre - emeltem meg felé a poharamat, majd a számhoz emeltem, hogy leplezzem a vigyorgásomat.  - Legalább jó srác volt? - érdeklődtem kedvesen.

 - Ahw - nyögött fel látványosan. - Azóta se találtam nála jobbat - szomorodott el egy pillanatra. - Bár nem olyan régen itthon járt és igaz, hogy csak egy délutánra, de megint összejöttünk - somolyodott el. - Eszméletlen volt. Imádom, hogy egyszerre heves és mégis imádni való - áradozott. - Annyira szar volt, mikor kiköltöztek a szüleivel, de megértettem mikor elmagyarázta, hogy a távkapcsolat nem működne - magyarázta vehemensen.

 - Sajnálom - bólintottam komolyan. - Nehéz lehetett. Meddig voltatok együtt?

 - Hat hónapig - húzta el a száját Krisztián. - Tudom, hogy nem túl hosszú idő, de annyi minden történt ez alatt, hogy nekem éveknek tűnik - morfondírozott hangosan. - Pedig minden olyan szép volt, de aztán egyik nap Ádám közölte velem, hogy a szülei Milánóban kaptak munkát, így elköltöznek.

 A név hallatán nagyot dobbant a szívem. Az nem lehet vagy igen? Nem létezik, hogy ennyire kicsi legyen a világ.

 - Ne haragudj, mit mondtál, hogy hívták a barátodat? - kérdeztem kíváncsian miközben magamban szorítottam, hogy ne legyen igazam, de ahogy meghallottam a nevet, összetörtem.

 - Ádám, Seregi Ádám - válaszolt a fiú. - Talán ismered?

 - Nem - ráztam meg a választól kótyagos fejemet. - Sajnos nem ismerem...

 - Lolo - bukkant fel mellettem hirtelen Lexy. - Jól vagy?

 - Persze, minden oké - erőltettem egy mosolyt az arcomra, ami inkább vicsor volt.

 - Nem úgy nézel ki - karolt belém, majd elvezetett a fürdőszobához, ahol magunkra zárta az ajtót. Leültetett a kád szélére, míg ő elém állt. - És most ki vele, mi a baj?

 - Miből gondolod...

 - Lorenzo Casano! - csattant fel mérgesen. - Ismerlek, mint a tenyeremet. Látom, hogy valami baj történt. Mit mondott neked a srác?

 - Csak azt... csak... - próbáltam kinyögni, de elcsuklott a hangom és a potyogni kezdtek a könnyeim. Szégyelltem magam, hogy ilyen gyenge vagyok.

 - Na, cssssh - ölelt magához Lexy amitől végleg elvesztettem a kontrollt magam felett és hangosan zokogni kezdtem. Percekig tartott amíg lecsillapodtam. Úgy éreztem magam, mint egy csigaház, akit elhagyott a lakója. Magányos voltam és üres.

 - Jobb már? - nyújtott felém Lex egy köteg papír zsebkendőt.

 - Valamivel - vontam meg a vállamat miközben hangos trombitálással kifújtam az orromat.

 - Most már elmondod?

 - Nem is tudom - fordítottam el a fejemet csüggedten.

 - Lolo, kérlek - szorította meg a kezemet a barátnőm. - Tudni szeretném, hogy mi történt. Mi zaklatott fel ennyire?

 Némán meredtem magam elé, majd úgy éreztem muszáj elmondanom neki, hogy mit tudtam meg, mert ha nem osztom meg valakivel az infót, szétrobban a fejem.

 - Az a srác...

 - Krisztián?

 - Igen ő - nyeltem nagyot. - Ádám exe.

 - Miii? - meredt rám hatalmas szemekkel Lexy.

 - Jól hallottad, ő az exe vagy a fene tudja mije - húztam el a számat.

 - Ezt hogy érted? - pislogott értetlenül a lány.

 - Úgy, hogy amikor Ádi itthon járt, akkor egy igen heves délutánt töltött el a kedves Krisztiánnal .

 - Én ezt nem értem - rázta a fejét Lexy. - Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy valamit félre értettél?

 - Mit lehet azon félreérteni, hogy volt egy pasija, aki kiköltözött a szüleivel Milánóba, Seregi Ádámnak hívták és amikor hazajött látogatóba, megmártotta a farkát a volt pasijában? - emeltem fel a hangom, bár dühöm nem az előttem állónak szólt. Inkább csak az elkeseredettség és az összetörtség szólt belőlem.

 - Ez durva - huppant le mellém a raszta hajú lány. - Kicsi a világ - suttogta maga elé.

 - De még mennyire - mormogtam én is az orrom alatt.

104. fejezet

Lexy

   Két napja érkeztem haza, vagyis Magyarországra. Ez alatt a negyvennyolc óra alatt nem csináltunk semmi mást, csak pofáztunk, sorozatokat néztünk, ettünk, ittunk és jókat röhögtünk.

 - Ki kéne mozdulni - nyújtózkodott hatalmasat Réka.

 - Nem lenne rossz - ásítottam. - Azt hiszem megmutatom Lorenzonak, hogy hol volt az otthonom.

 - Ez szuper ötlet - csillantak meg a szőkeség szemei.

 - Okés, amíg ti nosztalgia utazásra indultok, addig mi elmegyünk és feltöltjük a hűtőt - adta ki a parancsot Roni.

 - Akkor készülődjünk - kászálódtam fel az ágyról és elindultam, hogy rendbe tegyem magam.

Amint ez sikerült és Lolo is útra készen toporgott az ajtóban, elindultunk. Élvezettel ültettem fel olasz barátomat a magyar tömegközlekedés gyöngyszemére, a sárga csuklós buszra.

 - Istenem, ez mindjárt szétesik - nyöszörgött félősen a szöszi.

 - Nyugi, itt mind ilyen - vontam meg a vállamat vigyorogva miközben ittam magamba a látnivalókat.

Első megállónk egy vasútállomás mellett volt. Ahogy leszálltunk, gyorsan körülnéztem. Meglepődve vettem észre, hogy az ismerős bolt még az ünnepek közt is nyitva van.

 - Gyere!- ragadtam kézen Lorenzot és behúztam magam után az aprócska üzletbe. - Hy! - vigyorogtam, mint a tejbetök a pult mögött álló fiúra.

 - Alexa? - pislogott rám meglepetten az eladó.

 - Teljes fizikai valómban - mutattam végig magamon.

 - Azt a kurva - lépett ki elém, majd melegen magához ölelt. - Ezer éve nem láttalak.

 - Nem sűrűn járok erre és te se arra, amerre én - vontam meg a vállamat majd erős szorítást éreztem az ujjaim körül, amitől észbe kaptam. - Jaj, bocsi - váltottam angolra. - Ő itt egy kedves barátom, Lorenzo. Lolo, ő pedig itt Marci egy másik jó barátom - mutattam be őket egymásnak. A két fiú kezet fogott miközben furcsán mustrálták egymást.

 - Amúgy, mi járatban erre?

 - Megnézzük a házunkat - mondtam lazán, de közben majd kiugrott a gondolattól a szívem a mellkasomból.

 - Az jó - bólintott a fiú. - Meddig maradsz?

 - Már csak pár napig - húztam el a számat. Tudtam, hogy nekem már Milánót kellene az otthonomnak éreznem, de most, hogy újra itt voltam, valahogy nem igazán sikerült. Hiányzott Magyarország és persze hiányoztak az itteni barátaim is. - Miért?

 - Arra gondoltam, hogy szólnék Ádiéknak és csinálhatnánk egy bulit azért, mert hazalátogattál - nézett rám kérdőn.

 - Wáó - kerekedtek el a szemeim. - Az csúcsszuper lenne. Akkor mindenkivel tudnék találkozni - vigyorodtam el. - Mit szólsz hozzá? - fordultam az olasz fiúhoz.

 - Tudod, hogy ha buliról van szó, én benne vagyok - kacsintott rám Lolo.

 - Ti együtt vagytok? - kérdezte óvatosan Marci.

 - Mi? - emelkedett meg egy oktávval a hangom, majd kirobbant belőlem a nevetés. - Dehogy is. Lorenzo csak a barátom - magyaráztam.

 - Lexy be sem érné velem - lökött vállba a szőkeség.

 - Mert?

 - Mert mással járok - próbáltam lezárni a témát.

 - És nem is akárkivel - vigyorgott rám az olasz srác, amitől kedvem lett volna megfojtani.

 - Nocsak - emelkedett meg Marci szemöldöke.

 - Úgy látom, te nem olvasol újságot - csóválta meg a fejét Lolo jókedvűen, mire oldalba vágtam.

 - Ez egyre izgibb. Mondjad csak - biztatta a szőkét.

 - Inkább megmutatom - vette elő a telefonját a barátomnak mondott fiú. - Itt vannak. Olaszországban hatalmas hír volt egy ideig.

 - Hurrá - húztam el a számat.

 - Ezzel a ficsúrral kavarsz? - lepődött meg Marci.

 - Nem ficsúr oké? Stephan focista.

 - Basszus, ő egy híresség?

 - Te hol élsz, barlangban? - nézett Lorenzo elképedve a magyar fiúra. - Stephan El Shaarawy a Milan csatára, januártól pedig a Romáé.

 - Befognád kérlek - forgattam meg a szemeimet idegesen.

 - Most miért? - sértődött meg Lolo.

 - Mert nem akarom, hogy ez legyen a beszédtéma. Megkérhetlek, hogy ne mond el a többieknek? - pislogtam szépen Marcira.

 - Persze - nézett rám még mindig hitetlenkedve a fiú.

 - Köszi - nyomtam egy puszit az arcára, majd megfogtam Lorenzo kezét és kilökdöstem az ajtón. - Mindjárt jön a másik busz - magyaráztam neki, majd elbúcsúztam a boltban maradó sráctól. - Üzenj majd, ha sikerül ilyen rövid időn belül összehozni a bulit - kiáltottam még vissza a megállóból, ahova már beállt a busz és mi szépen felmasíroztunk rá.

 - Most ezt miért kellett? - néztem mérgesen az olasz srácra.

 - Mit? - kérdezte ártatlanul.

 - Tudod te azt - csattantam fel, majd lehalkítottam a hangomat, hogy más ne hallja. - Figyelj, nem szeretném, ha más is megtudná, hogy kivel járok.

 - De miért? - értetlenkedett.

 - Mert nekik én egyszerűen csak Alexa vagyok. Az a lány aki kiment a családjával szerencsét próbálni - magyaráztam. - Nem akarom, hogy megváltozzanak az miatt, mert egy "sztárral" járok - macskakörmöztem a levegőbe.

 - Oké, felfogtam - húzta el a száját a barátom. - Bár sose fogom megérteni. Nálunk kibújnának a bőrükből, ha mesélhetnének róla, hogy ...

 - Kérlek - meresztettem rá a szemeimet.

 - Jó, befogtam - szusszantott egy nagyot Lolo.

Pár megállóval és egy helységtáblával odébb, újra leszálltunk a járművünkről. Mélyen szívtam be a tüdőmbe az ismerős, friss levegőt.

 - Te mit csinálsz? - nézett rám a szöszi fiú kíváncsian.

 - Nem érzed?

 - Mit? - pislogott körbe kérdőn.

 - Hogy mennyivel másabb itt a levegő - mutattam körbe elérzékenyülve.

 - Ja, de - bólintott nem túl meggyőzően. 

 - Áh - legyintettem lemondóan, majd elindultam az ismerős utcákon. Nem telt bele öt perc, máris ott álltunk a volt házunk előtt.

 - Hű - nyögte ki Lorenzo miközben én a kapu zárjával bíbelődtem.

 - Mi az? Nem ilyet vártál?

 - Hát nem - ismerte be. - Valahogy egy nagyobb kéglit képzeltem el nektek.

 - Pedig nem - somolyogtam a döbbenetén. - De várj csak, míg meglátod belülről - engedtem be magam elé.  - Húh, azt hiszem ráférne egy kis szellőztetés - hagytam nyitva az ajtót a hideg ellenére.

Kíváncsian figyeltem a barátom reakcióját, ahogy helységről helységre feltérképezte a házunkat.

 - Na? - kérdeztem kíváncsian miután nem tudtam tovább várni.

 - Kicsi, de otthonos. Mi ez a nagy kocka? - mutatott a nappalinkban álló hatalmas testre.

 - Ez kérlek egy tömegkályha. Apa építette. Befűtötte az egész lakást és mi imádtunk mellette feküdni a kövön, mert az is meleg volt - simítottam végig a téglából rakott monstrumon. - Kitalálod, melyik volt az én szobám?

 - Szerintem nem lesz nehéz - sétált végig a házon Lolo. - Ez tuti, hogy a fiúké volt - mutatott két majdnem egyforma szobára amik egymás mellett voltak. 

 - Miből jöttél rá? - csodálkoztam el.

 - A színekből. A kék és ez a pisztácia zöld valahogy nem hozzád való.

 - Cseles - vigyorodtam el, majd tovább követtem a felfedezőtúrán. Meglepetten figyeltem, ahogy megállt a bejárat mellett lévő helységnél és elmosolyodott.

 - Tuti, hogy ez volt a tiéd - mutatott a mennyezetre. 

 - Így nem ér - forgattam meg a szemeimet. - Tök könnyű volt. Csak felnéztél és kész.

 - Ja, ki más pakolta volna tele a plafonját focistákkal? - bámult felfelé a rengeteg képre.

Igaza volt. Anya mindig vett a fiúknak kártyát és amit nem tudtak elcserélni egymás közt, az nálam kötött ki. 

Talán még fél órát maradtunk. Megmutattam és elmeséltem minden eszembe jutó emléket a barátomnak, de aztán fájó szívvel elbúcsúztam a szobámtól, az otthonomtól. Bezártam a kaput és egy utolsó pillantás után belekaroltam Lorenzoba majd visszasétáltunk a buszmegállóba. Szótlanul tértünk vissza Rékáékhoz, akiknek sikerült feltölteni a tartalékainkat. Mivel nem volt jó a kedvem, így inkább magukra hagytam a barátaimat és lefeküdtem aludni, hátha kialszom magamból a szomorúságot. 

103. fejezet

Lexy

  - Lex! - szólt utánam anya, mikor el akartam indulni a Stadionhoz, hogy meglepjem a barátomat.

 - Igen? - léptem vissza az ajtóból és kérdőn fordultam a szüleim felé, akik nagyon komolyan néztek rám. - Baj van?

 - Nincs - rázta meg apa a fejét. - Miért tudsz valamit, amit mi nem?

 - Nop, csak annyira szigorúan néztek - mutattam rájuk.

 - Ott már gondok vannak, ha te ezt szigorúnak látod - vigyorodott el jó anyám végre és ettől a gesztustól a gyomromban lévő csomó is feloldódott.

 - Akkor? - vártam türelmetlenül a válaszra.

 - Ülj le! - nézett rám apa szintén vigyorogva.

 - Ó, basszus! Itt tényleg baj van - pislogtam meglepetten, de tettem amit mondott. - Ki vele, ne kíméljetek! - sóhajtottam fel letörten, mert úgy éreztem ebből semmi jó nem fog kisülni. Pont ezért kerekedtek el a szemeim, mikor drága jó szüleim nevetni kezdtek rajtam.

 - Úgy gondoltuk, hogy elég nagylány vagy és azt is tudjuk, hogy már nem hiszel a Jézuskában - kuncogott anya jókedvűen, én pedig csak vártam, hogy mit akarnak kihozni ebből - ezért kicsit előrébb hoztuk neked az ünnepet. Boldog karácsonyt kicsim! - nyújtott felém valami papírt.

 - De az még egy hét - nyökögtem zavartan miközben próbáltam felfogni, hogy mit is tartok a kezeim közt.  - Úristen! - bicsaklott meg a hangom majd felnéztem a szünet nélkül mosolygó szüleimre és szégyen nem szégyen elbőgtem magam. - Köszönöm! - ugrottam fel hirtelen és mindkettőjüket megölelgettem. - Nem is tudom, hogy mit mondjak - töröltem le a könnyeket az arcomról.

 - Semmit - vonta meg apa a vállát. - Érezd jól magad, nekünk csak ez számít.

 - Imádlak titeket - vigyorodtam el, majd a táskámba süllyesztettem az ajándékot. - Viszont most mennem kell, mert randim van - dobtam puszit feléjük mielőtt kiléptem a bejáraton. Nem akartam hálátlannak tűnni, de szinte még én sem fogtam fel, hogy mekkora kincset kaptam tőlük.

Sietősen indultam el a pálya irányába, de közben a gondolataim a táskámban rejlő papír körül forogtak. Tényleg nagyon örültem neki, és még csak most kezdett leesni, hogy mit jelent ez számomra.

 - Ciao Kislány! - ébresztett fel merengésemből Monty hangja.

 - Szia Kapitány! - vigyorodtam el szélesen, de rögtön le is fagyott az arcomról a mosoly mikor megláttam az előttem álló gondterhelt ábrázatát. - Mi történt?

 - Stephan és Mattia - ejtette ki a neveket a száján és többet nem is kellett mondania, azonnal értettem.

 - Ugye nem bántották egymást? - kaptam a kezemet a számhoz ijedten.

 - Nem sok hiányzott hozzá, de még időben leálltak.

 - Ne haragudj - sütöttem le a szemeimet - nem akartam, hogy ez legyen - mardosott a bűntudat belülről.

 - Ugyan már - legyintett Ricky - nem a te hibád - ölelte át a vállamat. - A két kiskakas nem bír a vérével. Talán nem is baj, hogy az egyik most kiszáll a versenyből - meredt maga elé elgondolkodva.

 - Ez annyira igazságtalan - pislogtam szomorúan az kapitányra. - Miért pont neki kell mennie? Miért nem tudják megbecsülni, mikor az idekerülése óta azt hangoztatja, hogy ő mindig is itt szeretett volna játszani, ez az otthona? - csuklott el a hangom.

 - Sajnos ez a focisták élete - szorította meg a vállamat Monty. - Ha az érdekek úgy kívánják, adnak-vesznek minket, mint egy rohadt árucikket. Stephan még összeteheti a kezét, hogy nem Angliába, vagy Kínába került.

 - És ettől nekem jobban kéne magam érezni? - kérdeztem cinikusan, de nem a középpályásra haragudtam, hanem az egész vezetésre, akik nem adtak lehetőséget a bizonyításra.

 - Tudom, hogy rossz - puszilt a hajamba Ricky -, de gondolj arra, hogy lehetne rosszabb is.

 - Kösz - mosolyodtam el halványan mikor felfogtam a szavak jelentését. Igaza volt, messzebbre is küldhették volna.

 - Hey - hallottam meg a számomra oly kedves hangot a hátam mögül, így megfordultam Monty karjai közt. - Ne már, hogy összeállsz egy ilyen vén fószerral? - vigyorgott rám Stephan kedvesen.

 - Valakinek meg kell majd vigasztalnia, ha te elmész - húztam el picit a számat, ezzel jelezve, hogy még mindig haragszom rá amiért eltitkolta előlem.

 - Szólok Cristinának, hogy újabb taggal bővül a háremem - kacsintott rám Ricky pajkosan. 

 - Újabb? - néztem rá értetlenül. - Vannak mások is?

 - Bizony - vigyorodott el az olasz macho. - Isabella baba megígérte, hogy ha felnő, én leszek a férje.

 - Ó, te! - nevettem el magam, mikor rájöttem, hogy Kaká kislányáról van szó.

 - Szóval ne aggódj, ez az "idős fószer" - forgatta meg a szemeit - vigyáz majd a barátnődre.

 - Köszönöm - bólintott Stephan komoly képpel, majd hozzám lépett és kihúzott a barátja karjai közül. - Viszont azt hiszem nekünk még sok megbeszélni valónk van, így lelépünk - simított végig az ajkaival az enyémen, de nem csókolt meg. - Holnap találkozunk - nyújtotta a kezét Montynak.

Miután elbúcsúztunk a kapitánytól, kézen fogva az autóhoz sétáltunk. Egy szót sem szólva indultunk ki a parkolóból. Ahogy befordultunk az egyik sarkon, szemem megakadt egy ismerős alakon, aki ráérősen sétált kifelé a kapun. Tekintetünk egy pillanatra találkozott és engem szíven ütött az a fájdalom, ami Mattia arcáról sugárzott felém. Gyorsan lesütöttem a szemeimet, mert fogalmam sem volt róla, hogy mit tudnék tenni, hogy ne lássam őt boldogtalannak. Stephan mintha csak érezte volna, hogy mi megy végbe bennem, kezét az enyémhez vezette és összefűzte az ujjainkat. Hálásan emeltem fel a fejemet, hogy aztán elvesszek a szerelemtől ragyogó íriszeiben.

Ahogy leparkoltunk a háza előtt, magához húzott és megcsókolt.

 - Ne haragudj! - suttogta a számba. - El akartam mondani, de nem tudtam mikor.

 - Elhiszem - simítottam végig az arcán. - Nekem csak az fáj, hogy mindenki tudott róla, csak én nem.

 - Sajnálom - emelte a szájához a kezemet és végig csókolta az összes ujjamat, amitől a gyomrom kellemesen megremegett. - Nem akartam fájdalmat okozni.

 - Tudom - mosolyodtam el és a tarkójánál fogva magamhoz húztam. - Majd megoldjuk valahogy - sóhajtottam fel. - Legfeljebb ezentúl nem csak a Milannak szurkolok - vontam meg a vállamat.

 - Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? - pislogott rám a hatalmas barna szemeivel a barátom.

 - Nem jobban, mint én téged - incselkedtem vele. - Viszont van itt még valami amiről beszélnünk kell - húzódtam el tőle és kotorászni kezdtem a táskámban. Amint megtaláltam amit kerestem, felnéztem az értetlenül figyelő Stephanra. - Még mielőtt összevesznénk, hogy miért nem szóltam előbb, közlöm, hogy ezt ma reggel kaptam a szüleimtől - nyújtottam felé a papírt, amit ő azonnal el is olvasott. Idegesen figyeltem az arcát, tudtam, hogy nem fog neki tetszeni a dolog és ahogy a homlokán lévő egyre mélyülő ráncokat figyeltem láttam, hogy igazam volt.

 - Ez most komoly? - kérdezte nyögve és visszaadta a jegyet. - Nem elég, hogy január elejétől már Rómába kell költöznöm, még az ünnepeket sem töltöd velem?

 - Csak a Karácsonyt - tettem a karjára a kezem vigasztalásul. - Szilveszterre már itthon leszek. Csak egy hét az egész - néztem rá szinte könyörögve. - Értsd meg, ez nagyon fontos nekem és anyáék...

 - Tudom kincsem - dőlt hátra az ülésben. - Fel is fogom, hogy mennyit jelent neked, hogy újra láthatod a barátaidat, de akkor is szar belegondolni, hogy nem leszel itt velem. Mihez kezdjek nélküled?

 - Mondjuk ünnepelj együtt a családoddal? Lucy, Manuel és apukád is biztos örülne neki, ha velük lennél - győzködtem.

 - De én veled akartam lenni - nyűgösködött, mint egy kisgyerek.- Együtt akartam feldíszíteni a fát, vacsorázni vittelek volna...

 - Úgy mondod, mintha soha többé nem lenne rá alkalmad - csóváltam meg szomorúan a fejem.

 - Nem erről van szó, csak...baromira fogsz hiányozni - csapott le hirtelen az ajkaimra és húzott magához szorosan. 

Miután levegőért kapkodva elváltunk egymástól, Stephan kinyitotta az autót és engem is kisegített, majd sietősen maga után vonszolt a bejáratig. Alig csukódott be a lakása ajtaja, én már a falhoz nyomva találtam magam és szorgos kezek próbáltak kibontani a ruháimból.

 - Azt hiszem, amíg el nem utazol, ki sem engedlek az ágyamból - dünnyögte miközben a nyakamat harapdálta. Jóleső borzongással túrtam a hajába és teljesen egyetértettem vele. Én sem akartam elhagyni őt egy pillanatra sem.