2016. március 4., péntek

102. fejezet

Lexy

  - Lex! - szólt utánam anya, mikor el akartam indulni a Stadionhoz, hogy meglepjem a barátomat.
 - Igen? - léptem vissza az ajtóból és kérdőn fordultam a szüleim felé, akik nagyon komolyan néztek rám. - Baj van?
 - Nincs - rázta meg apa a fejét. - Miért tudsz valamit, amit mi nem?
 - Nop, csak annyira szigorúan néztek - mutattam rájuk.
 - Ott már gondok vannak, ha te ezt szigorúnak látod - vigyorodott el jó anyám végre és ettől a gesztustól a gyomromban lévő csomó is feloldódott.
 - Akkor? - vártam türelmetlenül a válaszra.
 - Ülj le! - nézett rám apa szintén vigyorogva.
 - Ó, basszus! Itt tényleg baj van - pislogtam meglepetten, de tettem amit mondott. - Ki vele, ne kíméljetek! - sóhajtottam fel letörten, mert úgy éreztem ebből semmi jó nem fog kisülni. Pont ezért kerekedtek el a szemeim, mikor drága jó szüleim nevetni kezdtek rajtam.
 - Úgy gondoltuk, hogy elég nagylány vagy és azt is tudjuk, hogy már nem hiszel a Jézuskában - kuncogott anya jókedvűen, én pedig csak vártam, hogy mit akarnak kihozni ebből - ezért kicsit előrébb hoztuk neked az ünnepet. Boldog karácsonyt kicsim! - nyújtott felém valami papírt.
 - De az még egy hét - nyökögtem zavartan miközben próbáltam felfogni, hogy mit is tartok a kezeim közt.  - Úristen! - bicsaklott meg a hangom majd felnéztem a szünet nélkül mosolygó szüleimre és szégyen nem szégyen elbőgtem magam. - Köszönöm! - ugrottam fel hirtelen és mindkettőjüket megölelgettem. - Nem is tudom, hogy mit mondjak - töröltem le a könnyeket az arcomról.
 - Semmit - vonta meg apa a vállát. - Érezd jól magad, nekünk csak ez számít.
 - Imádlak titeket - vigyorodtam el, majd a táskámba süllyesztettem az ajándékot. - Viszont most mennem kell, mert randim van - dobtam puszit feléjük mielőtt kiléptem a bejáraton. Nem akartam hálátlannak tűnni, de szinte még én sem fogtam fel, hogy mekkora kincset kaptam tőlük.
Sietősen indultam el a pálya irányába, de közben a gondolataim a táskámban rejlő papír körül forogtak. Tényleg nagyon örültem neki, és még csak most kezdett leesni, hogy mit jelent ez számomra.
 - Ciao Kislány! - ébresztett fel merengésemből Monty hangja.
 - Szia Kapitány! - vigyorodtam el szélesen, de rögtön le is fagyott az arcomról a mosoly mikor megláttam az előttem álló gondterhelt ábrázatát. - Mi történt?
 - Stephan és Mattia - ejtette ki a neveket a száján és többet nem is kellett mondania, azonnal értettem.
 - Ugye nem bántották egymást? - kaptam a kezemet a számhoz ijedten.
 - Nem sok hiányzott hozzá, de még időben leálltak.
 - Ne haragudj - sütöttem le a szemeimet - nem akartam, hogy ez legyen - mardosott a bűntudat belülről.
 - Ugyan már - legyintett Ricky - nem a te hibád - ölelte át a vállamat. - A két kiskakas nem bír a vérével. Talán nem is baj, hogy az egyik most kiszáll a versenyből - meredt maga elé elgondolkodva.
 - Ez annyira igazságtalan - pislogtam szomorúan az kapitányra. - Miért pont neki kell mennie? Miért nem tudják megbecsülni, mikor az idekerülése óta azt hangoztatja, hogy ő mindig is itt szeretett volna játszani, ez az otthona? - csuklott el a hangom.
 - Sajnos ez a focisták élete - szorította meg a vállamat Monty. - Ha az érdekek úgy kívánják, adnak-vesznek minket, mint egy rohadt árucikket. Stephan még összeteheti a kezét, hogy nem Angliába, vagy Kínába került.
 - És ettől nekem jobban kéne magam érezni? - kérdeztem cinikusan, de nem a középpályásra haragudtam, hanem az egész vezetésre, akik nem adtak lehetőséget a bizonyításra.
 - Tudom, hogy rossz - puszilt a hajamba Ricky -, de gondolj arra, hogy lehetne rosszabb is.
 - Kösz - mosolyodtam el halványan mikor felfogtam a szavak jelentését. Igaza volt, messzebbre is küldhették volna.
 - Hey - hallottam meg a számomra oly kedves hangot a hátam mögül, így megfordultam Monty karjai közt. - Ne már, hogy összeállsz egy ilyen vén fószerral? - vigyorgott rám Stephan kedvesen.
 - Valakinek meg kell majd vigasztalnia, ha te elmész - húztam el picit a számat, ezzel jelezve, hogy még mindig haragszom rá amiért eltitkolta előlem.
 - Szólok Cristinának, hogy újabb taggal bővül a háremem - kacsintott rám Ricky pajkosan. 
 - Újabb? - néztem rá értetlenül. - Vannak mások is?
 - Bizony - vigyorodott el az olasz macho. - Isabella baba megígérte, hogy ha felnő, én leszek a férje.
 - Ó, te! - nevettem el magam, mikor rájöttem, hogy Kaká kislányáról van szó.
 - Szóval ne aggódj, ez az "idős fószer" - forgatta meg a szemeit - vigyáz majd a barátnődre.
 - Köszönöm - bólintott Stephan komoly képpel, majd hozzám lépett és kihúzott a barátja karjai közül. - Viszont azt hiszem nekünk még sok megbeszélni valónk van, így lelépünk - simított végig az ajkaival az enyémen, de nem csókolt meg. - Holnap találkozunk - nyújtotta a kezét Montynak.
Miután elbúcsúztunk a kapitánytól, kézen fogva az autóhoz sétáltunk. Egy szót sem szólva indultunk ki a parkolóból. Ahogy befordultunk az egyik sarkon, szemem megakadt egy ismerős alakon, aki ráérősen sétált kifelé a kapun. Tekintetünk egy pillanatra találkozott és engem szíven ütött az a fájdalom, ami Mattia arcáról sugárzott felém. Gyorsan lesütöttem a szemeimet, mert fogalmam sem volt róla, hogy mit tudnék tenni, hogy ne lássam őt boldogtalannak. Stephan mintha csak érezte volna, hogy mi megy végbe bennem, kezét az enyémhez vezette és összefűzte az ujjainkat. Hálásan emeltem fel a fejemet, hogy aztán elvesszek a szerelemtől ragyogó íriszeiben.
Ahogy leparkoltunk a háza előtt, magához húzott és megcsókolt.
 - Ne haragudj! - suttogta a számba. - El akartam mondani, de nem tudtam mikor.
 - Elhiszem - simítottam végig az arcán. - Nekem csak az fáj, hogy mindenki tudott róla, csak én nem.
 - Sajnálom - emelte a szájához a kezemet és végig csókolta az összes ujjamat, amitől a gyomrom kellemesen megremegett. - Nem akartam fájdalmat okozni.
 - Tudom - mosolyodtam el és a tarkójánál fogva magamhoz húztam. - Majd megoldjuk valahogy - sóhajtottam fel. - Legfeljebb ezentúl nem csak a Milannak szurkolok - vontam meg a vállamat.
 - Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? - pislogott rám a hatalmas barna szemeivel a barátom.
 - Nem jobban, mint én téged - incselkedtem vele. - Viszont van itt még valami amiről beszélnünk kell - húzódtam el tőle és kotorászni kezdtem a táskámban. Amint megtaláltam amit kerestem, felnéztem az értetlenül figyelő Stephanra. - Még mielőtt összevesznénk, hogy miért nem szóltam előbb, közlöm, hogy ezt ma reggel kaptam a szüleimtől - nyújtottam felé a papírt, amit ő azonnal el is olvasott. Idegesen figyeltem az arcát, tudtam, hogy nem fog neki tetszeni a dolog és ahogy a homlokán lévő egyre mélyülő ráncokat figyeltem láttam, hogy igazam volt.
 - Ez most komoly? - kérdezte nyögve és visszaadta a jegyet. - Nem elég, hogy január elejétől már Rómába kell költöznöm, még az ünnepeket sem töltöd velem?
 - Csak a Karácsonyt - tettem a karjára a kezem vigasztalásul. - Szilveszterre már itthon leszek. Csak egy hét az egész - néztem rá szinte könyörögve. - Értsd meg, ez nagyon fontos nekem és anyáék...
 - Tudom kincsem - dőlt hátra az ülésben. - Fel is fogom, hogy mennyit jelent neked, hogy újra láthatod a barátaidat, de akkor is szar belegondolni, hogy nem leszel itt velem. Mihez kezdjek nélküled?
 - Mondjuk ünnepelj együtt a családoddal? Lucy, Manuel és apukád is biztos örülne neki, ha velük lennél - győzködtem.
 - De én veled akartam lenni - nyűgösködött, mint egy kisgyerek.- Együtt akartam feldíszíteni a fát, vacsorázni vittelek volna...
 - Úgy mondod, mintha soha többé nem lenne rá alkalmad - csóváltam meg szomorúan a fejem.
 - Nem erről van szó, csak...baromira fogsz hiányozni - csapott le hirtelen az ajkaimra és húzott magához szorosan. 
Miután levegőért kapkodva elváltunk egymástól, Stephan kinyitotta az autót és engem is kisegített, majd sietősen maga után vonszolt a bejáratig. Alig csukódott be a lakása ajtaja, én már a falhoz nyomva találtam magam és szorgos kezek próbáltak kibontani a ruháimból.
 - Azt hiszem, amíg el nem utazol, ki sem engedlek az ágyamból - dünnyögte miközben a nyakamat harapdálta. Jóleső borzongással túrtam a hajába és teljesen egyetértettem vele. Én sem akartam elhagyni őt egy pillanatra sem.